Komiža, Kék barlang, Hvar, Maslinica

Csillával és Tibivel 2010.08.17.-22.

Útvonalunk. 128 tengeri mérföld. Első nap 47 tmf, második nap 28 tmf, harmadik nap 17 tmf, negyedik nap 16 tmf, ötödik nap 20 tmf hajóztunk.

Csilla írása:

2010. augusztusában ránk ragyogott a szerencsecsillagunk, és minden együtt állt ahhoz, hogy eltöltsük életünk egyik legszebb nyaralását az Adrián. Amikor Varró kollegám júniusban felajánlotta, hogy látogassuk meg Vodicében, és vitorlázzunk egyet, akkor még nem tudtam, mi vár rám. Inkább fenntartásaim voltak, főleg a mélyvíztől és úgy általában a víztől való tartózkodásom miatt, meg úgy egyáltalán, hogy mennyire lesz komfortos-nem komfortos egy hajón élni napokig, hogy fogok enni-főzni, zuhanyozni, hajat mosni-szárítani, wc-zni? ..stb.,hogy csak ezeket a mindennapi szárazföldi teendőket említsem.. Nos, hát előre mondhatom, hogy minden várakozásomat felülmúlta ez az egy hét, és azt hiszem, hogy amint lehetőségem engedi, egyszer –kétszer-háromszor ? még vissza fogok ide térni. Az első két napot Plitvicében töltöttük, ahol olyan türkizkék/ türkizzöld volt a víz, hogy eddig azt gondoltam, az ilyen fotókat valahogy megbuherálják, de nem..2 napig mászkáltunk a nemzeti parkban, csodálatos természeti környezetben, vízesések és japán kertre emlékeztető pihenők között.

Egyetlen szívfájdalmam azt volt,hogy legszívesebben beleugrottam volna a vízbe a halak közé, de hát nem kockáztattuk meg, hogy egy vadőr elkapjon.:)

A második nap délutánján pedig elindultunk Vodicébe, ahol először is parkolóhelyet próbáltunk találni közel a kikötőhöz, mert annyi cuccunk volt, hogy húzós lett volna messziről cipelni.

Dehát szűk kis utacskák, fizetős zónák..szóval fel is adtuk és egy Lidl parkolóban megvártuk a kapitányt és vele végül sikerült egy tuti helyet kifogni. Hiába, a helyismeret..

A kikötő és parti sétány

A hajóra érkezés azzal zajlott, hogy megpróbáltuk a cuccunkat elhelyezni, felderítettük a terepet, majd ágyba zuhantunk. A mi ágyunk a hajó orrában volt, kicsit klausztrofóbiás érzés volt először belefeküdni, de aztán megszoktuk..csak az a kikötői 3 disco ne bömbölt volna hajnalig.:((

A szűk, de végül is otthonos kabinunk, tigrisbukfences bevetődéssel lehetett elfoglalni

Reggel indulásra felkészültünk, persze csak kényelmesen, belefért egy zuhany, reggelizés (jófajta zsíros-cuccos húsos, illetve túrós burek), és a kapitány oktatása, mire kell felkészülni, mit hogyan kell majd csinálni. Én persze csak fél füllel figyeltem oda, gondoltam, ez inkább férfimunka, de később bebizonyosodott, hogy a kormányzás az nagyon is női munka!:) Illetve kikötéskor nekem is szorgalmasan kellett a kötelet dobálnom, úgyhogy nem volt baj, hogy félfüllel azért odafigyeltem.

Indulás előtt Neptun istentől kértük a jó szelet és segítséget utunk során, szóval jutott a Borovickából a gyomorba is és a vízbe is.

Éééés végre kihajóztunk!.. de egyelőre csak a benzinkútig, mert kiürült az előző héten a tank, és ha nincs szél, akkor sajnos motorozni kell, úgyhogy jó, ha fel van töltve a tartály. Kb.1 órát álltunk sorban, ami vicces dolog a vízen, pláne vitorlással, mert nincs konkrét sor, csak úgy lebegnek jobbra-balra a motorcsónakok, jachtok, szemre beméri az oda érkező, hogy akkor ki volt már itt előtte, de vitorlással nem olyan egyszerű egy helyben maradni , főleg úgy, hogy a szél és a hullámok egyfolytában sodortak a sziklás part felé. Egy olasz hajó be is pofátlankodott elénk, ott volt egy kis feszültség, de végül sorra kerültünk és elindulhattunk.

Abszolút ideális szélerősség és szélirány volt, tehát már le is kapcsolhattuk a motort és húzhattuk fel a vitorlákat , majd bevettük az irányt Hvar felé. Én el kezdtem barátkozni a kormányzással , ami olyan jól ment, hogy elég sokat ültem én a kormányosi székben, a kapitány pedig kényelmesen hátradőlt és csak nézte, milyen jó két kis matrózra tett szert.

Aznap annyira jó volt a szél, hogy eldöntöttük, inkább elmegyünk egészen Vis szigetéig, az 5 napos útitervünk szerinti legtávolabbi helyre, ebben szerencsére mindenki spontán volt, nagyjából megterveztük az utat és végig is csináltuk. A kezdeti nagy örömnek persze délutánra vége lett, mert a szél végül elcsitult, és az utolsó órákban már motorozni kellett. Mivel ez volt az első nap, kedvünket nem szegte, úgyis még csak barátkoztunk a vitorlázás hangulatával, nagyon élveztük a nyílt tengeri kalandot, alig találkoztunk más hajókkal, egy idő után a szárazföld sem nagyon látszódott , és a naplemente olyan gyönyörű volt, körülöttünk a tintatengerrel, hogy azt nem is lehet szavakba önteni. Csak a végtelen nyugalmat, csendet, szabadságot lehet érezni.

Egy picit rontott a hangulaton a pöfögő motor, mert muszály volt bekapcsolni, hogy haladjunk is..

Este 10 óra körül megérkeztünk Komiza-ra, lehorgonyoztunk egy csendes öbölben és ágyba bújtunk.

Reméltem, hogy ez az éjszaka már jobb lesz, így is volt, csend volt, nyugalom, de azért fel-felriadtunk, amikor beindult egy kis hullámzás, és mint egy teknőt, ringatta a hajót a víz. Ez nem az a fajta ringatás volt, ami álomba ringatott, inkább az a fajta, hogy mikor lesz már vége.:)

A horgonyzásnak egyrészt anyagi oldala van, mivel ingyenes, illetve ha nincs kikötő vagy nincs hely az adott kikötőben, akkor is leeresztjük a horgonyt.

Nyilván nem lehet használni így a kikötői WC-t, zuhanyzót, nincs víz- és áramvételi lehetőség, de a készletekkel jól gazdálkodva ki lehet húzni néhány napot.

Reggel korán keltünk, hogy időben odaérjünk a kék barlanghoz, megelőzve a többi látogatót.

Már ezen a reggelen irigykedve néztem, hogy István úszik egyet a hűs vízben, Tibi persze ódzkodik a hideg víztől, de én úgy elképzeltem, hogy már a reggeli 30 fokban jól eshet egy kis testmozgás, de akkor még nem tudtam levetkőzni a mélyvíztől való félelmemet.

A kék barlang bejáratánál volt egy csodaszép öböl, nem elsőnek érkeztünk, de azért volt helyünk, és a gumicsónakkal evezve mentünk el a barlang bejáratáig.

A belépői díjat egy csónakos fiúnak kellett odaadni, aki épp az ebédjét pecázta ki a vízből, hát el tudnám képzelni , hogy minden nap egy kis friss grillezett tengeri halat hamizzak..

A barlang vize gyakorlatilag a sziklák alatt besütő naptól olyan kék, és eltekintve a folyamatosan érkező túristacsónakok tülekedésétől volt időnk bent nézelődni és nagyon mélyre le lehetett látni, de féltem, hogy kipottyanok a csónakból, ezért csak óvatosan kukucskáltam.

Visszatérve a hajóra belevetettük magunkat a vízbe, persze az én ügyes férjecském (akkor még vőlegény) gyönyörű fejeseket ugrott, én viszont rikító narancssárga mentőmellényben felszerelkezve és snorkel szemüvegben+pipával nézegettem a felszín alatti életet. Csodás volt, víziuborkát, színes halakat is lehetett látni.

Aztán bevettük az irányt Hvar felé, ami azért lett emlékezetes, mert jópár órán keresztül motorozni kellett, annyira nem volt szél, az első napi szerencsénk nem tartott sokáig..Hullámzás az azért volt, úgyhogy mindannyian fent ültünk, ugyanis lent a kabinban sokkal rosszabb, ott el tudja kapni az embert az émelygés, nincs szél, és persze sokkal több kék-zöld foltot lehet beszerezni azzal, hogy folyton nekiütődünk az asztalkának, vagy a lépcsőnek..stb.

Nekem az első napi kormányzástól beállt a derekam, és csak úgy tudtam közlekedni, mint egy hajlott hátú öregember, úgyhogy ezen a napon fel voltam mentve a munka alól, csak feküdni bírtam..nem volt kellemes élmény. Szerencsére volt a kapitánynál erre az esetre gyógykenőcs, úgyhogy kenegettem rendesen..

Hvar szigetéig nem hajóztunk el, hanem néhány km-rel visszább kötöttünk ki Palmizana-n (Pokol szigetek), ahol 2,5 nap után először újra szárazföldre léphettünk! Nagy élmény volt, amikor zuhanyzás közben azt éreztem, hogy hullámzik a talpam alatt a csempe..:)

Egy kirándulóhajóval jutottunk át Hvar szigetére, ami egy igazi középkori csoda, hangulatos kis utcácskák, éttermek, a vár a sziget tetején, romantikázás az óriáskaktuszokkal szegélyezett sétányokon, gyönyürű yachtok a kikötőben, és 300 ft-os zsemleár a pékségben. :(

Néhány kép ízelítőül.

Másnap délelőtt mielőtt elindultunk, főztünk egy finom reggeli-ebédet, elég stabilan állt a hajó, kész élvezet volt így tenni-venni a konyhában, hogy nem kellett fogni az edényeket illetve a kések, vagy a hagymák sem gurultak-mozogtak össze-vissza a pulton. Olyan kajákat készítettünk amúgy, ami nem igényel hosszú előkészítési és főzési folyamatot, ilyenek természetesen a konzerv, zacskós és üveges kaják, tészták, és az elmaradhatatlan tejbegríz.

Ez a konyha, látszik, hogy minden polc praktikusan van kialakítva, ne essen ki könnyen semmi (egyébként ez az egész hajóra jellemző).

Miután megtömtük a hasunkat az utunk egyik legizgalmasabb hajózása következett, ugyanis úgy indultunk a kikötőből, hogy alig értünk ki a nyílt vízre, már vissza is kellett fordulni, akkora hullámzás és szél volt, hogy István aggódott, nehogy a nagy hullámzásban kiakadjon a horgony a helyéről.

A párom olyan ügyesen oldotta meg végül ezt a feladatot, hogy állítólag azóta is az ő „kötözött sonka” módszerét használja a kapitány.:)

Újra nekivágtunk az útnak, és célba vettük Maslinicát.

Elképesztő szelünk volt, nem tökéletes iránnyal, de úgy repesztettünk a vizen, hogy csak na.

Egyszer olyannyira bedőlt a hajó, mert ugye a kormányos jól befogta a szelet a vitorlába, hogy a két napozó pasi felugrott, az egyik azért, mert már becsapott a hajó oldalán a víz, a másiknak meg már kényelmetlen volt feküdni a fedélzeten, annyira bedőltünk.:)

Ott aztán átadtam az irányítást, egyrészt a szél ereje miatt, másrészt azért a derekam sem bírta a folyamatos feszítést, amivel a kormányrudat kellett tartanom, harmadrészt pedig azért, mert irányban nem álltunk túl jól, viszont időnk volt, így a motorozás helyett a cikk-cakkozást választottuk, és azt inkább a tapasztaltabb mókusra bíztam.

Ezen a szakaszon már beolajozottan működött a fordulás, húzd-meg-ereszd-meg, szerintem elégedett volt a kapitány, így a köztes szakaszokon megengedte a matrózoknak a lazítást.

Sötétedés után megérkeztünk a kikötőbe, ahol ismét horgonyt eresztettünk, és egy kis borozás után kieveztünk a partra, hogy a kis falu éjszakai életébe bepillantsunk.

A legemlékezetesebb a helybeliek petangozása volt, de sajnos fényképezőt nem vittünk, így ezt nem örökítettük meg.

Ekkorra már az alvással sem voltak problémáink, megszoktuk a „mozgó ágyat.” Meg persze el is fáradtunk a nap végére, nem kellett álomba ringatni minket.:)

A negyedik napon Rogoznicáig jutottunk el, ami egy gyönyörű öböl-rengeteg, szebbnél - szebb helyek kínálkoznak a horgonyzásra, de mi behajóztunk a legbelsőbb részre és egy igazán csendes, pazar kilátású öbölben eresztettünk horgonyt. Ebben:

Tettünk egy nagy sétát a szigeten, elmentünk egészen a nagy kikötőig, ahol le is zuhanyoztunk, és rendbe szedtük magunkat, majd megcsodáltuk a szebbnél -szebb hajókat.

Másnap reggel pedig megtört a fóbia, leszámoltam az emberöltőnyi parával és István folyamatos bíztatása mellett végül bemerészkedtem a vízbe (mentőmellény nélkül) és egyszer az egyik kezemmel, aztán a másikkal, végül mindkettővel elengedtem a létrát.:)

Hurrá! Nem ér le a lábam és úúúúszooooook!! Fantasztikus érzés volt, hirtelen nem is értettem, hogy miért nem próbáltam ezt meg hamarabb, de mindegy, mert az a lényeg, hogy végül megtettem és annyira jó érzés volt, hogy aztán már alig akartam kijönni a vízből.:))

Így vigyorogtam:

Sajnos ez volt az utolsó napunk, így el kellett indulni visszafelé Vodicébe.

Kicsit már bánatosak voltunk, a kormányzás szinte rutinszerűen ment, de azért ez a nap is tartogatott meglepetést.

Nagyot vitorláztunk, mert szelünk az szerencsére aznap is volt, bár nem a legjobb irányú, de tudtuk, hogyan kell kihasználni.

Egy öböl felé hajóztunk, ahol István korábban már búvárkodott, és még a kikötés előtt akartunk egyet nézelődni arrafelé.

Amikor odaértünk, egészen az öböl szélén jutott csak hely nekünk, ez azt jelentette, hogy ahol mi bementünk a vízbe, ott igencsak hűvös volt a víz, de azért megint csak jót snorkeleztünk, láttunk tengeri csillagot is!

Vodice felé vitorlázva pedig akkora széllökésbe keveredtünk, hogy én rendesen beparáztam, hogy na most fogja felborítani a hajót, annyira rángatta a szél a vitorlákat, hogy nagyon megkönnyebbültem, amikor a fiúk végre betekerték a vásznat, ami nem volt egy egyszerű mutatvány..

Úgyhogy az utunk végén motorral érkeztünk vissza a kikötőbe, de ez nem vont le semmit az 5 nap élményeiből.

Szomorkásan megittunk egy sört a kikötőben, koccintottunk a szerencsés útra-hazaérkezésre. ( a szerk. megj.: a kapitány biztos nem koccintott sörrel :) )

Jó lett volna még néhány napot eltölteni a hajón, de hátha lesz még alkalmunk egy újabb kalandos vitorlázásra.